Malcontentától Stráig, a Brenta folyása mentén az arisztokrata villák elterjedése olyan jelenség volt, mely 1500 és 1700 között néhány évszázadon át Velence hatalmáról és vezető osztályának legélénkebb, színpadiasság iránti vonzódásáról tanúskodott még a hanyatlás pillanatában is. A terület kiválasztása nem csak szépségének, vagy “a terület kiterjedésének” volt köszönhető, mely önmagában véve is természeti források egész tárháza volt. A folyó a kezdetektől fogva igen forgalmas kereskedelmi út volt nappal, sőt, fáklyákkal és lámpásokkal világítva, éjjel is. ‘Nagy csónakok, Dereglyék, Peaték (jellegzetes velencei, lapos, evezős, teherszállító csónakok) és más Faépítmények’ áruval megrakodva lisztet, hüvelyeseket, kavicsot, szénát, bort, bárányt, borjút és kecskét szállítottak a szárazföldről, Velencéből pedig fűszereket, szövetet, olajat, szappant, üveget, könyveket, halat. A velenceiek számára, akiket sós víz vett körül minden oldalról, igen értékes, ugyanakkor szokatlan áru volt a Brenta vize, melyet vízálló dereglyéken szállítottak. Mielőtt a villák Brentájává vált volna, a vendéglők Brentája volt, ahol enni és megszállni lehetett; a postaállomások és az “ajtók”, vagyis zsilipek Brentája, melyek feladata az volt, hogy a szintkülönbséget áthidalva elősegítsék a hajózást mindkét irányban. Már az 1400-as évek végétől fontos státusz szimbólumnak számított egy folyómenti villa birtoklása, ahol barátokés rokonok, vagy külföldi Hírességek társaságában lehetett a szép évszakot eltölteni. Neves építészeket és festőket bíztak meg, Palladiótól Frigimelica grófig, Scamozzitól Longhenáig, Zelottitól Giannantonio Pellegriniig, Tiepolotól Guaranáig és Zaisig. Fontos volt, hogy a ház, a melléképületek és kertek vizuális hatása erős legyen, sőt, művészi szépségének eltúlzottsága elkápráztassa a látogatókat és utazókat, ugyanakkor természetesen és harmonikusan illeszkedjenek az építészeti együttesbe.

Villa Pisani a Stra

A Villa Pisani a Settecento építészetének csúcspontja, melyben a barokk művészet pompája a nagy európai királyi palotákhoz  – Versailles vagy Caserta – méltó klasszicizmus harmóniájával ötvöződik. A központi épület építése 1720-ban kezdődött Gerolamo Frigimelica terve alapján, a nemes Alvise és Almorò Pisani megbízásából. Frigimelica halálát követően, a fiatal építészt, Francesco Maria Pretit bízták meg a nagyszabású épületegyüttes építésével, akinek a villa mostani külsejét köszönheti. Az épület belsejében, a 114 szoba nagy része, melyet még az eredeti bútorok ékesítenek, szobrokkal, stukkókkal és freskókkal gazdagon díszített, melyeket a kor olyan híres művészei készítettek megbízásra mint: Fabio Canal,  Jacopo Guarana, Jacopo Amigoni, Andrea Urbani, Andrea Brustolon, Andrea Celesti, Gaspare Diziani és sokan mások. Az összes közül kitűnik Gian Battista Tiepolo neve, aki a táncteremben, 1760 és 1762 között, elválaszthatatlan segítőjével, a díszítőfestő Giovanni Mengozzi Colonnával, elkészítette a velencei Settecento egyik remekművét, a Pisani Család Dicsőségét. A hatalmas park önálló, szoborcsoportokkal és számos, szuggesztív építménnyel díszített egységet alkot: caffé-house, az oszlopcsarnok, a régészeti domb, a jégverem, a citromliget és a központi épületet szimetrikusan két részre osztó lovardák. A villa fennállása során számos ismert törénelmi személyiséget látott vendégül, Napóleontól, aki 1807-ben lett a villa tulajdonosa, Mussoliniig és Hitlerig, akik 1934-ben itt találkoztak legelőször. Gabriele D’Annunzio itt kapott ihletet a híres, Tűz című regényében leírt labirintus jelenethez.
2008-ban az “Olaszország legszebb parkja” versenyen a Villa Pisani történelmi parkja elnyerte az első helyezettnek járó díjat.
Villa Foscarini Rossi

Ez volt Marco Foscarininek, Velence prokurátorának és elkövetkező dózséjának rezidenciája, aki annak a Gaspare Gozzi írónak volt a barátja, aki a Giacomo Puccini által megzenésített Turandot hercegnő-történetnek a szerzője. Neves építészek sora vett részt a Villa Foscarini-Rossi építésében. Az épületegyüttest valószínűleg Vincenzo Scamozzi építette a Seicento közepén; az építész Andrea Palladio terveiből merített ihletet, de az épület mai külalakját a neoklasszicista korszakban, Giuseppe Jappelli által vezetett átalakításnak köszönheti. Az oldalszárnyban, 1652-ben, G.B. Foscarini esküvője alkalmából készült a szalon kaleidoszkópot formázó díszítése. A csodálatos díszítőelemek a bresciai Domenico Bruni (1591-1666) munkáját dícsérik, aki – elégedett lévén saját munkájával – a koronázó párkányra illesztette egyértelmű aláírását. A freskók készítőiként Pietro Ricchit és Sebastiano Mazzonit említik, de azokat minden valószínűség szerint Pietro Liberi készített. A Händel és Vivaldi barokk díszleteire emlékeztető gazdag oszlopok és látványos építészeti bemélyedések között kerültek megjelenítésre a Háború, a Béke, a Művészetek és Tudományok allegóriái, míg az Idő, a Géniusz és az Éhség a mennyezetről magasodik a látogatók fölé. A csodálatos akusztikával rendelkező oldalszárny szalonja gyakran ad otthont koncerteknek és fogadásoknak, míg a villában megtekinthető a divat tárgyát, valamint a Brenta-menti kézműipar szimbólumát jelképező  cipőmúzeum.

A Villa Alessandri oldalszárnya
Túljutva a kapun, melyet a megbízó, Cesare Alessandri nevére emlékeztető Cézár és Alexander szobrok védelmeznek, valamint az árkád három boltívén , ha tekintetünket elfordítjuk az alappilléren elhelyezkedő vízköpőkről és felmegyünk az Alessandri Vendégház nemesi emeletére vezető lépcsőn, furcsa légkör vesz körül bennünket. A fény, a levegő, az illatok nem napjainkra jellemzőek, hanem a Settecento éveiben fogyasztott csokoládé és kávé illata, mellyel a játékosok a játék okozta feszültség és az adrenalin szint emelkedése okozta szájszárazságon próbáltak enyhíteni. Az Alessandri Oldalszárny belsejében megtekinthető egy, a szakértők szerint az érett Settecento -árnyék festészetének értelmezési kulcsát jelentő freskó sorozat. A freskón ábrázolt alakok nagy részét 1701 és 1708 között Giannantonio Pellegrini mester festette meg, világos kromatizmust és folyékony ecsethasználatot alkalmazott, megnyitva ezáltal a Tiepolo festészetéhez vezető utat. A központi szalonban látható, Ovidius Metamórfózisából vett alakok veszik körbe a látogatót. Apolló Dafnét kergeti, a Kentaur elrabolja Déianierát, Vénusz Adonisz élettelen teste mellett hullatja könnyeit, s ez csak néhány az árkádiai emlékű alakok közül. A játékszoba bejárati ajtaja mellett  megcsodálhatunk egy csodálatos, természetesen festett vitrint, melyben kannák, kávéscsészék, üvegcsék és kis csészék tanúskodnak az Alessandri ház vendégszeretetéről, mely ma – ugyanúgy mint régen – a ház egyik alapszabálya. A teljes képet Raphael és Marco Ricci díszítőelemei egészítik ki.
Barchessa Valmarana

A Brenta egyik legmegigézőbb és legfestőibb kanyarában emelkedik a Villa Valmarana építészeti együttese,  mely ma már nem rendelkezik a Cinquecentóban épült központi részével, melyet a 20. század elején lebontottak, hogy ne kelljen a luxuscikkekre kivetett adót megfizetni. 1734-ben az eredetileg a Valier család tulajdonában lévő villát a Valmarana család vásárolta meg és a villa két oldalán két L alakú épület emelésére került sor, melyeket egy monumentális velencei ablaksor és oszlopsor jellemez; az első épület funkciója mezőgazdasági jellegű, a második vendégfogadásra szolgált. A vendégszobák, mely a villa egyetlen, közönség által látogatható része, egyben a legérdekesebb is, mert berendezése eredeti, ésgazdagon díszített Michelangelo Schiavoni (1712-1772) ismertebb nevén Chiozzotto freskóival.
A freskókat 1908-ban bemeszelték azért, hogy az oldalszárnyat raktár-istálló és pince-vendéglőként tudják használni, s csak 1962-ben kerültek restaurálásra Luciano Minguzzi szobrász munkásságának köszönhetően. A központi szalon  mennyezetén egy tiepolói ég közepén került megjelenítésre a Valmarani család Dicsősége; Diána, Mars, Apolló és Minerva  eredeti környezetbe, tréfák és mezei munka közé illesztett alakját a falból előbukkanó apródok, dámák és falusi leánykák veszik körbe, akik mint egy képzeletbeli korlátról figyelik a látogatókat. Az oldalsó szobákban a szabad művészetek fény-árnyék technikával készült ábrázolása és tájképek láthatók.

A MIRAI VILLA WIDMANN REZZONICO FOSCARI

Az az utazó, aki a Settecentóban a hagyományos olaszországi körútra vállalkozott saját burchióján, tipikus riviérai evezős csónakján, és úgy döntött, hogy Velencétől Padováig hajózik a Brentán felfelé, nem tudta kivonni magát – a folyó által képezett egyik kanyarban – a velencei barokk egyik gyöngyszemének, a Villa Widmann Rezzonico Foscari együttesének szépsége alól. A villa a Settecento elején épült a nemes velencei, de perzsa származású Serimann (vagy Scerimann) család akaratából, de mai formáját csak ugyanannak a századnak a közepén nyerte el, amikor a Widmann család vásárolta meg az ingatlant, modernizálta és az akkkoriban igen divatos francia barokk ízléshez igazította. Az épület központi része így új köntösbe öltözött, ünnepek és fogadások megrendezésére alkalmas, kényelmes helységgé változott, mely rendezvényeket gyakran kísérte játék is. A fő szalon díszítése két, velencei körökben akkoriban igen keresett művész nevéhez fűződik, az egyik Giuseppe Angeli (1712-1798), Giambattista Piazzetta tanítványa, a másik Gerolamo Mengozzi Colonna, kiváló díszítőfestő, Tiepolo kedvenc munkatársa.

A vendégfogadás művészete, a vendégek igényei kielégítésének öröme, a részletek iránti figyelem, egy igazi ínyenc vacsorára jellemző legfinomabb fogások, kellemes meglepetésekkel teli Pince és a nemrég felújított szobák nyújtotta kényelem teszi a Hotel Antico Mulinót a Velence környéki nyaralások ideális színhelyévé.